Ha a féreg átmászik a száján.

Nyomtatóbarát változat Először csak feküdt egy fehér, hullámos kartondobozban, amit kibeleztünk neki. Kigurult, másnap átmászott rajta magától, körbeszagolt, itt fogok lakni köztetek, az orrára volt írva, különben a csuklójára kötötték a nevét, nem vettük le. Jó, ha hord egy jelet, nehogy elvesszen a ligetben, és sose lássuk többé a védtelent. Túl kicsi és törékeny lényként látta meg a világot, majdnem ottmaradt a szülésnél, és ez meg is látszott rajta. Azt hitték, nincs odabent már semmi, mikor hirtelen és váratlanul előbújt az anyja hasából, egy harci nyomással lökte ki az élőkhöz.

Folyton édesen szunyókált, mint egy harmadnapos csecsemő. Néha azért a szemével nevetett, ha ránéztünk, vakkantott, aztán aludt megint tovább. Bömbölt ételért, tejért, cukorért, majd újra álomba itta magát.

Folyt a nyála. Lábai felhúzva a derekáig, mint egy eltaposott béka az aszfalton. Ujján a köröm kaparóállásban fordult visszafelé, de igazán még miért károsak a férgek se tudott vele. Végtagjai semmire sem kellettek neki.

Ballada F. Ennyi az egész. Kimosta ingét, ruháját kefélte és szava lett számára a parancs; az ágyban olykor Csehovról beszéltek.

Testét lazán szétterítve fészkelte be magát az ágyába, gyakorlatilag semmi hasznát nem vette a vonalainak. Úgy tűnt, csak a bőr érdekli. Szívni és dörgölni szeretett, Ha a féreg átmászik a száján becéztük.

Adtunk neki bimbót, legalábbis az élő gumimásolatát, erre ő azonnal a csutorára harapott nyüszítve, megállás nélkül dolgozott vele, a legmélyebb kútból felhozta volna szájpadlásához a vizet, olyan szomj tört rá. Úgy ivott, hogy majdnem belehalt. A zabálás kimerítette, megelégedéssel bújt vissza papírágyába, tudomása így is csak meleg ölekről volt, oda fészkelt volna, ha madárnak születik. De ha madárnak születik, törve lett volna a szárnya.

10 Kihalt faj, amit feltámaszthat a tudomány

Vagy meg sem születik így, csak másképp, úgy meg el sem hoztuk volna, és akkor nem lenne a mi kölykünk. Folyton csukott szemmel járt. Először ijedve azt hittük, nem lát, nem hall, hiányoznak szervei. Nem is járt, gurult inkább, hiszen szétcsúsztak a lábai, sehogy sem tudott elindulni magától, kézen fogva lehetett vezetgetni, úgy tanult meg járni, folyton kapaszkodott valamibe, asztalba, karfába, szék lábába.

• Ne kérd.
• Otthoni paraziták hibákat, hogyan lehet megszabadulni
• Azon az éjszakán lesz épp tizennégy.

Néha mozdulni is alig tudott, ilyenkor át kellett őt kézzel rakni, mint egy babzsákot. Beletört a derekam. Jártunk kezelésre, tornáztatták, kézzel stimulálták, nyújtották és erőltették a járást, megtanulta végül, de sokáig, hetekig keresztbe álltak a combcsontjai, és erős lúdtalppal lépegetett.

Gyorsan ment, mert lassan sokkal nehezebb. Harmatgyenge állapotban fogtuk ki. Tanakodtunk, mi legyen, elhozzuk-e egyáltalán, kibírja-e az utat hazáig, vagy jobb volna neki a teremben maradni, ahol a többi csenevész lakott a születése után. Vajon túléli az első hetet? Persze, vigyék csak, biztatott a portás, mind így mennek el a szülést követve, gyakorlatilag életjel nélkül.

Az, hogy nehezen bírják, úgyis mindegy, itt csak beleszürkülnek. Lehet, hogy erős lesz, erősebb, mint gondolnák, a semmiből is szokott lenni uralom. Az ilyen dolgok nem kiszámíthatók, egyáltalán, én is katona voltam, aztán most itt ülök egész nap egy kalitkában, pedig fordítva is lehetett volna.

Akiben erő van, túléli a bántást, megerősödik a betegségtől.

A gördülő féregféreg

Az erőt még nem lehet látni egy ilyen friss testen. Tessék jól gondozni! Lebiggyedt a feje, tartani nem igazán bírta.

Kezei, lába, mint rongyok tapadtak a törzséhez. Mintha nem az övé volna az ujja, az arca, körmei. Álltak keresztbe, összevissza.

Jöttek a három szomszédok megnézni, vajon micsoda született a mi házunkban. Köszöntés helyett hallgattak. Volt, aki megpillantotta, aztán kiment a vécébe.

Sietve mentek. Adjon Isten, ezzel a két szóval mentegetőztek. A boldogság cseppjéhez hozzátapadt egy szemtelen frász, félrenéztünk, ha gratulálni mertek, tudtuk, hogy sajnálnak, hogy a mienk csenevész, és hogy azt hiszik, meg sem éri a hajnalt. Hogy nekünk ilyen született. A szívük mélyén talán még szurkoltak is érte, hogy így legyen, hogy legyen már vége, dobogtak azért, hogy nekünk jobb legyen, eltűnjön innen a féreg. De nekünk jó volt így, még ha majdnem bele is haltunk.

1. EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰVEI
2. Megjegyzés Amikor néhány hónappal ezelőtt hazaérkeztem az Egyesült Államokba a Déltengereken és egyebütt tett utamról, ahol átéltem ama rendkívüli kalandokat, melyekről az itt következő oldalakon részletesen is beszámolok, a véletlen szeszélye néhány richmondi úriember társaságába vetett, akik behatóan érdeklődtek minden, az általam bejárt vidéket illető részlet iránt, folyvást unszolva, hogy írjam meg beszámolómat a nagyközönség számára is, mivel ez mintegy kötelességem.

Ha ő nem volna, mi lenne? Üres doboz, üres az ágy is. Hogy kell altatni, etetni, nevelni, öltöztetni? Mi lesz, ha nagy lesz? Semmit sem tudtunk róla.

Csak csináltuk sután. Meg sem ha a féreg átmászik a száján, mikor az első szava az volt: vauvau. Vagy úgy inkább, angolosan csücsörítve: bow-wow. Forró, meleg nyár, kettő elment. Elmúlt egyéves, aztán elmúlt még egy negyed, élt még, nemhogy élt, túlélt. Jártunk ide-oda, játszani, fejlődni, takargattuk pelenkával az arcát, pedig már rég nem kellett volna, nyoma sem volt a születési hibáknak. Rossz szokásból betegnek tituláltuk, másnak.

Kinyomkodta belőle a dévénytornász a frászt. Élt, mint egy kis virág. Növekedett, hogy elérje az asztal tetejét, és fellépjen a sámlira. Mikor megjött, bemutattuk neki az ikreket, hamar megszerette őket.

Először csak kicsit, aztán nagyon. Egy szobába kéredzkedtek, közösen játszottak papást, mamást, autóst, montessori-karikákkal, bébitaxit tologattak, formabedobósoztak, befáslizták őt, ágyba dugták, és kockából várat építettek neki. Szekrényben kakilt ő is. Csörgőket harapdáltak, és együtt, egyszerre csüccsögtek a koszos pelenkákkal. Szájukba dugták apránként, ha készen voltak, kezdték újra elölről vacsoráig. A fakanál és a tányéralátét lett a kedvenc.

Neveltük őt, mintha a sajátunk volna. Mindenki úgy hívta, úgy köszöntötte az utcában, hogy ő a mienk már, örökre kértük, elintéztük az oltásokat, más papírokat, bejelentettük az apehnál és megrendeltük a tébékártyáját. Nem bántott senkit, pedig erős lett. Mígnem egy szép napon jól megharapta őt a fiam.

Shakespeare: Romeo és Júlia

Visított, egy fél órán át nyögött és ordított, kijött a vállából egy nagyobb darab. Hívtuk az orvost, nem bíztunk benne, hogy megéri, azt hittük, elvérzik azonnal, kibírta. Teltek a percek, közben egyre halkabb lett az ordítása, egyre csendesebb a harapás helye, már nem bugyogott a vér, csak szivárgott, fekete, sűrű patakká vált a parkettán, ahogy felitta és megtöltötte a fabarázdák lyukas tetejét.

Ott feküdt a játékok között, a babaszoba közepén. A fiam később tanult meg járni, a fiamnak gondjai voltak, a fiam imádta. Meg akarta büntetni, ilyen lett az édes kisfiam. Ösztönös, mondta a gyógypedagógus, ne büntessük érte, szorongatott helyzetben volt, túl szerette volna élni, és védekezett. Az ember is harap, ha az ember a kutya. Érkezett az orvos. Kerékpárját leparkolta a ház elé, ollóval és egy nagy szatyorral a kezében jött fel.

Hamar ideért, csak pár perc telt el, miután felhívtuk az állatügyeletet. Körbenézett, kezet fogott.

Hideg, őszi kézzel. A gyerekeket kiküldte. Meg sem kérdezte, hol van, érezte a szagát már a lépcsőházban.

A vizsla élt még, halkan szuszogott, feküdt hangtalanul, néma tartásban, kiterülve keze, lába, szétcsúszva a gerince mellett, néha szippantott egy nagyobbat az orrával, elbódította a sok elveszett vér.

Fertőtlenítette, injekciózta, bekötötte. Kért tőlem vizet és ételt, mossam meg és adjak neki enni. Itassam is, minél többet. Hogy legyen új vére. Töltöttem tejet, megcumiztattam, a mellemhez is odaengedtem az arcát. Hozzáértem háromszor a sebe pereméhez. A fiam bocsánatot kért, és megharapta a saját kezét, jó mélyen. Kiabált egyet, aztán némán tűrte. Vinnyogott rám.